Hello… I’m Here

I didn’t suddenly become more certain.

Things didn’t fall into place. I didn’t find all the answers I was looking for.

But something did shift.

I don’t feel the need to shape myself for others as much anymore. I don’t want to leave out the uncomfortable parts just to sound better. I don’t want to seem “more put together” than I actually am.

In April, I’m just… here.

Sometimes a little scattered. Sometimes motivated. Sometimes completely unsure. And sometimes, surprisingly calm.

And somehow… that feels okay.

The past three years haven’t been easy.

A lot of struggle. A lot of silence. A lot of moments where I just kept going because I had no other choice.

I tried to stay positive. To hold on to hope. To keep trying, again and again.

And somewhere in all of this, I kept saying:
hello… I’m here. I exist too.

I’m an artist. A creative human.

And being a woman, trying to build something… from my experience, it’s not easy.

For a long time, I thought something was wrong with me.

But I’ve come to realize — maybe it’s not me. Maybe it’s the system.

I studied graphic design and photography. I worked. I tried. I invested time, energy, everything I had.

And still, here I am — sometimes feeling like I’m shouting into the void.

Like no one can hear me.

Like everyone is just… deaf to it.

And there’s another question that keeps coming back:

what about us, women over 40?

We’re here. We work. We struggle. We start over. We wait. We try to be seen.

Some make it. Some end up alone.

And sometimes we just stand in the middle of all this, not entirely sure what the next step is.

But I’m not giving up.

Because somewhere inside me, there’s still a voice that says:
maybe one day, someone will answer back.

And say:
hello… I see you.

And maybe, for now, that’s enough to keep going.

Hello… ITT Vagyok

Nem lettem hirtelen biztosabb.

Nem állt össze minden. Nem találtam meg minden választ, amit kerestem.

De valami mégis változott.

Már nem akarom annyira összerakni magam másoknak. Nem akarom minden mondatból kihagyni azt, ami kényelmetlen. Nem akarok „jobbnak tűnni”, mint amilyen éppen vagyok.

Áprilisban inkább csak itt vagyok.

Néha kicsit szétesve. Néha motiváltan. Néha teljesen bizonytalanul. És néha egészen nyugodtan.

És furcsa módon ez így… rendben van.

Az elmúlt három évem nem volt könnyű.

Sok küzdelem. Sok csend. Sok olyan pillanat, amikor csak mentem előre, mert nem volt más választás.

Próbáltam pozitív maradni. Reménykedni. Újra és újra megpróbálni.

És közben valahol végig azt mondani:
hello… itt vagyok. Én is létezem.

Művész vagyok. Egy kreatív ember.

És nőként érvényesülni… hát, az én tapasztalataim szerint nem egyszerű.

Sokáig azt hittem, velem van a hiba.

Aztán rá kellett jönnöm, hogy talán nem bennem. Hanem abban, ahogy ez az egész működik.

Grafikusként és fotósként végeztem. Dolgoztam. Próbálkoztam. Tettem bele energiát, időt, mindent.

És most mégis itt állok, és néha úgy érzem, mintha kiabálnék —
de senki nem hallaná.

Mintha mindenki süket lenne.

És közben ott van egy másik kérdés is bennem:

mi van velünk, 40 feletti nőkkel?

Itt vagyunk. Dolgozunk. Küzdünk. Újrakezdünk. Várunk. Próbálunk láthatóvá válni.

Valakinek sikerül. Valaki magára marad.

És néha csak állunk ebben az egészben, és nem teljesen értjük, hogyan tovább.

De én nem akarom feladni.

Mert valahol még mindig ott van bennem az a hang, ami azt mondja:
hátha egyszer valaki visszaszól.

Hogy:
hello… látlak.

És talán ez most elég ok arra, hogy tovább menjek.

Hello… I’m here.
Still creating. Still trying. Still believing.
Even when it feels like no one is listening.