I’m Tired of Templates

Honestly? I’m tired of templates.

I’m tired of trying to speak in a way that cuts away everything real. Beautiful sentences, proper paragraphs, neatly arranged thoughts — and somehow the most important part disappears from them.

Because life is not like that. It isn’t neat. It isn’t always beautiful. It isn’t always inspiring. Sometimes it’s exhausting. Sometimes it hurts. Sometimes there is only silence. Sometimes disappointment. And then suddenly, there is a small moment of joy that somehow helps you keep going.

I don’t want to write anymore as if everything is always in its place. Because it isn’t. And maybe it doesn’t have to be.

I want to finally write the way I truly feel. About what is happening to me. About the good things too. And the bad ones. About uncertainty. About hope. About creating. About what it means to pull myself together again and again. What it means to wait for something. What it means to believe in myself even when almost nothing comes back from the outside.

Maybe from now on, this blog will not only be about the artworks. Maybe it will also be about the person behind them.

And I think that feels much closer to who I really am than anything I’ve tried to make look beautiful before.

Here I am too — it can’t always be just the artworks.

Itt vagyok én is, nehogy már mindig csak a képek szerepeljenek.

.

Elegem van a sablonokból

Őszintén? Elegem van a sablonokból.

Elegem van abból, hogy az ember úgy próbál megszólalni, hogy közben lefarag magáról mindent, ami igaz. Szép mondatok, korrekt bekezdések, rendezett gondolatok — mégis eltűnik belőlük a lényeg.

Pedig az élet nem ilyen. Nem rendezett. Nem mindig szép. Nem mindig inspiráló. Néha fárasztó. Néha fáj. Néha csend van. Néha csalódás. Aztán egyszer csak megjelenik egy apró öröm, ami valahogy mégis továbbvisz.

Én sem akarok már úgy írni, mintha mindig minden a helyén lenne. Mert nincs mindig a helyén. És talán nem is kell, hogy ott legyen.

Szeretnék végre úgy írni, ahogy valóban érzek. Arról, ami történik velem. A jóról is. A rosszról is. A bizonytalanságról. A reményről. Az alkotásról. Arról, milyen újra és újra összeszedni magam. Milyen várni valamire. Milyen hinni magamban akkor is, amikor kívülről alig érkezik vissza valami.

Talán ez a blog mostantól nemcsak a képekről szól majd. Hanem arról az emberről is, aki mögöttük áll.

És azt hiszem, ez sokkal közelebb van hozzám, mint bármi, amit eddig próbáltam szépre írni.